Ellenzék nélkül nehezebb

Baczkó Norbert

„… ma Magyarországon nem kormányváltó, hanem ellenzékváltó hangulat uralkodik.”

Hangzott el Orbán Viktor, a Fidesz 27. tisztújító kongresszusán tartott beszédében. Ezt a mondatot pedig értékelhetnénk az ellenfelekkel szemben elmondott politikusi klisének is, a helyzet azonban az, hogy ennél egyszerűbb dologgal állunk szemben: ez az igazság vegytiszta leirata.

Az MSZP hosszú haláltusája után az utolsó rúgásokra készül. A mikropártok igyekszenek úgy kapálózni, hogy mérhetővé váljanak egy nagymintás kutatás számára, a Momentum „travoltázik” a politikai térben, az LMP Szél-sebesen próbál behúzódni a kimúló baloldal által keletkeztetett űrbe.

Vona Gábor is lassan rájön arra, hogy nincs alternatív valóság, a Jobbik igazából kiüresedett és hiba volt eladni a pártot egy ravasz, ám sértett ember bosszúvágyának. Hiba volt elárulni a 2006-ban, jövőjükért és az igazságért utcára vonuló fiatalokat; lecserélni őket Heller Ágnesre, Havas Henrikre, Kálmán Olgára vagy épp pont a Gyurcsánnyal való kvaterkázásra. Arra váltani, amivel szemben egy évtizeddel ezelőtt még „együtt” álltunk ki napról napra a Kossuth téren, a Szabadság téren, az Astorián, a Köztársaság téren, vagy a Deákon, amiért könnygázt nyeltünk és lovasrohamot kaptunk. Nettó haszonelvű generációs árulás, amiről ennél hosszabban – méltatlanság okán – nem is vetnék betűt, csak ha már a minap publicitást kapott, hogy ki formálhat jogot 2006 említésére.

Az ellenzékváltó hangulattal szemben pedig egyelőre a belátás helyett népváltó hangulat a válasz. Ellenzéki körökben lépten-nyomon szembe találja magát az ember azzal a szűk „elit” állásponttal, hogy „mennyire sok a hülye ember”, holott ők maguk ezüst tálcán kínálják a jobb világot és a szebb jövőt. Ezzel azonban csak egy baj van: általában nem találkozik azzal, amit a magyar emberek gondolnak a körülöttünk lévő világról, Magyarországról és a saját jövőjükről.

Itt lenne az ideje felhagyni a régi toposszal, hogy az embereket kellene a politikához alakítani és nem egy párt politikáját a választókhoz igazítani. Pedig nincs nagy titok vagy háttérben szőtt furmányos összeesküvés, a Fidesz sikerének receptje ennél jóval egyszerűbb: a kormánynak azt az irányt kell követnie, amit az emberek többsége kijelöl számára és olyan döntéseket kell hozni, amit a választók széles többsége támogat. Ez a gondolat pont az egyszerűsége okán jelent nehézséget, a világ bármelyik politikai közösségének, kormányának – izibe el is nevezték tőlünk nyugatabbra „populizmusnak”, hogy aztán ezt minduntalan ismételgetve, a világ romlásán keseregve tudják szemlélni, miként kerül egyre távolabb az emberektől a képviseleti demokráciába vetett hit és a klasszikus politikai intézményekbe vetett bizalom.

A libdogmatikusoknak tehát szembesülniük kell azzal, hogy igazság és többség is csak egy lehet. Így még ha nem is lenne zsigeri ellenállásuk, hogy ne a maguk zárt keretrendszerű gondolkodására akarják formálni a társadalmat, akkor is komoly bajban lennének, ugyanis egy újabb verembe esnének: be kellene állni a magyar emberek által elsöprő többségben képviselt álláspont mögé.

Ekkor azonban felszakadna a liberálfasiszta világ hetedik pecsétje (még, ha ez enyhe politikai-teológiai eklektikának is tűnhet), ugyanis ebben a pillanatban szembesülnének ellenzéki barátaink azzal, a nyilvánvaló képtelenséggel, hogy bizony fideszesek lettek.

A kör pedig bezárult, mert a többség mást gondol a világról, a kihívásokról és megoldásokról is. A magyar ellenzék más megoldást választott, inkább felfalják és széttapossák egymást.

Saját elv-, párt- és harcostársaikat árulják el és adják ki sorban, hogy a fennmaradó kicsiny javakon csak keveseknek kelljen osztozkodni. Saját művészviláguk megkérdőjelezhetetlen ikonjait tépik szét apró darabokra, saját kezeikkel pattintott kőbaltáikkal. Megmondó-embereik egymást hazug bolsevistázzák le műsoraikban, sztárújságíróik bolygó hollandiként fogják be váltakozó tulajdonosaik passzátszelét.

Azok, akik egykor a Duna-parti cipők mellett, a haladó nyugatig visszhangzó nyüszítéssel rettegtek a csattogó acélbetétes bakancsok rémét kiáltva, most új és fényes csizmát készítenek (régi kaptafára) az egykori mellényes fiúknak, akiknek elég volt ehhez az árpád-sávot szivárvány zászlóra, az oroszlánt pedig kiscicára cserélni.

Levitézlett komcsik, liberók, kimosdatott cica-nácik, offtopic „egyiksempárt” zöldek, futottak még és futnának még álmodozók. Így néz ki a magyar ellenzék 2017-ben, szűk fél évvel a választás előtt. Akárcsak egy borsós-répás körúti aszfaltminta egy párás vasárnapi hajnalon. Mindenki próbálja legyűrni a másikat és felnőni a legnagyobb túlélő ellenzéki alakulat pozíciójába. Ha kell, ezért kilövik, vagy éppen adhoc összefogásokkal hátulról megsegítik egymást.

Nem tanultak és nem változtak semmit, ezek ugyanazok és követőik is akadnak.

„De figyelmeztetem magamat és benneteket is: most kell szerénynek lenni, mert most van mire." (Orbán Viktor, 2017., Fidesz 27. Tisztújító Kongresszus)

2
https://reaktor.blogstar.hu/./pages/reaktor/contents/blog/44817/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 2 db hozzászólás érkezett!
Apáczai 2017-11-16 08:18:28
korrekt írás
Válaszolok
Apáczai 2017-11-16 08:09:25
ez az igazság vegytiszta leirata
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?